Ligeti Ernő - Bajvívás : CoverByGaben

@old_new-f9r

Elemzés:

Téma és jelentés:
A vers a barátság, a becsület, a szerelem és a tragédia metszéspontjában mozog. Két lovag, akik egykoron osztoztak mindenen, végül a szerelem miatt ellenségekké válnak. Az asszony, mint a szépség és a végzet szimbóluma, felbomlasztja az addig sérthetetlennek hitt köteléket.
A lírai én kénytelen megölni egykori barátját, hogy helyreállítsa saját becsületét, de ezzel örökre elveszíti a múltját és a jövőjét is. A mű a középkori lovagi eszméket idézi meg, ám egyben az emberi érzelmek örök tragédiáját is bemutatja.

Szerkezet:
A vers négysoros szakaszokból áll, amelyek szabályos, balladás hangulatú formát adnak. Az ismétlődések (pl. „Ő az erő, ő az áldás”) és az ellentétek („barátság – gyűlölet”, „együtt – halál”) erősítik a drámaiságot.

Hangulat:
A vers alapvetően komor, feszültséggel teli. A nosztalgia és a harag keveredik benne, amelyet a végzet súlya és a múlt fájdalma árnyékol be.

Képi világ:
A lovagi tornák, erdők, sátorban zajló fogadások és a párbaj jelenetei romantikus, ám tragikus középkori világot idéznek. A kopja végére tűzött rózsa szimbolikája a halált és a szerelmet egyszerre idézi meg.


Főbb motívumok:

Barátság és árulás:
A közös múlt, a testvéries kötelékek árnyéka végigkíséri a verset.

Szerelem:
Az asszony, mint a végzet és a szépség megtestesítője, mindent felülír.

Becsület:
A párbaj a lovagi értékrend elkerülhetetlen eleme, amely a kötelékek megszegése miatt szükséges.

Tragédia:
Az elkerülhetetlen végzet érzése a mű minden sorában jelen van.


Eredeti szöveg (feldolgozva):


Ligeti Ernő: Bajvívás

Tornára most már nem virággal,
de gyűlölettel vittelek.
Nem néznek atyafisággal,
ha köztük állsz, a ritterek.

Erdőben együtt lovagoltunk,
sátorban egy kockára tettünk.
Egy volt a kenyerünk, a sorsunk.
Egy: a köpeny és egy: a szentünk.

Mindenben pajtás – miért akartad,
hogy a nőnk is egy legyen?
A múlt ilyenkor sírva hallgat
s végzet ül a kardhegyen.

Mert látod: mindenünk az asszony.
Elsápadunk, hogyha felsír.
Ő a minden szépre van szomj.
Ő a zászló, ő a szent sír.

Ő az erő, ő az áldás,
Ő a sisak, ő a lábvért.
Harcokban a harckiáltás.
Meghalunk a mosolyáért.

Együtt hiába éldegélvén
öt nyarat és öt telet:
Egy rózsa volt a kopja végén,
s én meg kellett hogy öljelek.

1914